A világ dohányzásellenes, vagy a dohányzókért aggódó szeme – ki-ki döntse el maga – a nők felé irányul. Az ok pedig az, hogy egyre magasabb a dohányzó nők aránya a világban. Mindez miért van, ki tudja? Talán még mindig nem értük el azt a szintet, hogy a nőket egyenjogúnak, ne adj Isten egyenrangúnak tekintsék hímnemű társaik.

És itt most nem az iszlám kultúrára gondolok, ahol már az is erkölcstelen, ha a szemük kilátszik a csadorból, hanem a „felvilágosult” nyugati világra. De az is lehet, hogy semmi köze nincs az egyenjogúsághoz, lehet, hogy csak túl sok stressz éri a nőket.

Munkahelyet ugye könnyebb találniuk, mert a nagy magyar átlag tendenciája, hogy a nők szépek, határozottak, tudják mit akarnak és el is tudják adni magukat. Az is lehet, hogy ennek a szimbóluma a cigi, mert a nő, ha akar rágyújt, neki senki ne mondja meg mit tesz a saját testével. Az érem másik oldala ott kezdődik, amikor már bejutott a munkahelyre. Ott már nehezebb sorsa van, mert hát vagy kikap valami női főnököt/kollégá(ka)t, akik irigyek rá, mert új, mert mit keres itt, mert szebb az arca, hosszabb a combja, vagy a férfi példányok zaklatják pont azért mert jól néz ki, vagy női mivoltából fakadóan úgyse tud annyi munkát, vagy olyan minőségben elvégezni. Így két választása marad szegénynek, vagy lefekszik oda ahova/akivel kell, vagy összekapja magát és szembe megy az árral. Akármelyik verziót is nézzük, mindkettő nagyon stresszes, kemény és frusztráló, így valamihez odanyúl az ember, mert valamihez oda kell. Valaki a cigihez, valaki iszogat, valaki hétvégén kitombolja magát, valaki meg magába fojtja, és azt veszi észre, hogy 35 évesen leborotvált fejjel a pszichiátrián bámulja a plafont. Szomorú és nehéz világ ez, ahol a nők helyzete nemhogy könnyebb, hanem inkább még kiszolgáltatottabb lett.