Amint este ül a lámpánál betűt betűre vetve, vékony, éles csöngetést hall.
Leteszi tollát, figyel. Valahol, csöngetnek. De nem kívül, hanem belül, őbenne. Csöng a füle. Meddig tart ez? Percek múlnak. A csöngetés nem szűnik: nem erősödik, nem gyöngül, mindig ugyanaz. Rettenetes ez a makacs, hosszú csöngetés. Mintha vészcsengő berregne, jelezve, hogy abba a zárt palotába, melyet testének neveznek, alattomos veszedelem közeledik, valami betörő, valami gyilkos, aki hamarosan végezni fog majd vele. Csak nem a halál csönget?
Rápillant bal kezére. Mutatóujja meg a nagyujja közt észreveszi a cigarettát. Mihelyt fölébred, a fogai közé harap egyet, s az utolsót akkor köpi ki, amikor az ágyba dől.
Hányadik ez ma? A harmincadik. Nem, a negyvenedik. Mindezt előre megjósolták neki. Orvos barátjai részletesen leírták a tüneteket: a szédülést, az érgörcsöt, a fülcsöngést is, ezt az ijedelmes csöngetést.
Fölugrik a székről. Még mindig csöng a füle. Lehet órákig, napokig, évekig hallgatni ezt a förtelmes muzsikát? Inkább főbe lövi magát.
De nem: élni fog, egészségesen, becsületesen, okosan. A cigarettát, melyet reszkető ujjai között szorongat, mint bűnjelet, magasba emeli, szemügyre veszi, aztán beledobja a vízzel telt hamutartóba, melyben még sok-sok csonk úszkál, a mai nap dohányabrakja. Nem is negyven, hanem ötven.
Ez volt az utolsó cigaretta az életében, a legutolsó cigarettája. Nézi, amint bíbor parazsával belesercen a vastag, barna lébe, imbolyog benne, aztán lassan megfullad. Micsoda csömörletes főzelék. Ilyen sötét, ragacsos lehet az õ nikotintól mérgezett vére is. Kétségtelen, hogy az öngyilkosságnak nem a legkellemesebb módja a dohányzás. Van ennél fájdalmatlanabb, gyorsabb is.
Schopenhauer joggal vetette meg a dohányzókat. Bamba csecsemők ezek, kik úgy szopják a dohányrudacskákat, mint holmi keserű emlőt. De vajon tud-e majd dolgozni nélküle õ, aki már több mint harminc éve megszokta? Bárgyú kérdés. Musset cigarettázott, Aiszkhülosz azonban nem cigarettázott. Mindez fölöttébb megnyugtatná, csak a füle ne csöngene oly veszetten.
Arca fehérebb, mint írópapírja. Berohan a fürdőszobába, nyitja a vízcsapot, alátartja fejét. Ha a tűzoltótrombiták rivallanak, oltani kell a tüzet. Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csöngetés megszűnt. Vagy csak képzelődik? Egy kissé lecsillapodva átsétál a másik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük.
- Nagy újságot mondok - szól ünnepélyesen. - Leszoktam a dohányzásról.
- Mikor?
- Ebben a pillanatban. Soha többé nem veszek szájamba cigarettát, amíg élek.
Az asszony mosolyog. Hányszor hallotta már ezt tőle.
- Most azonban nem tréfa. Tudniillik az előbb kissé megijedtem - vall töredelmesen, mert jólesik vádolni magát. - Egyszerre csöngeni kezdett a fülem. Legalább tíz percig csöngött. Azt hittem, megőrülök.
- Lásd - szólt a felesége -, lásd. Én hiába beszéltem. Az, amit te művelsz a szervezeteddel…
- Helyes - szakítja félbe az asszonyt, mert a vád már ne esik jól. - Szóval vége.
- Sápadt vagy.
- Talán adjatok egy kis tejet.
A fehér, émelyítő folyadékot, melyet gyermekkora óta utál, lassan kortyolgatja. Közben arra gondol, hogy Aiszkhülosz tejet ivott, Musset azonban feketét. Így bíztatja magát hangosan:
- Eztán a feketének is vége. Reggelire, ebéd után, ozsonnára tejet iszom. Azonnal dobjátok ki összes cigarettáimat. Nálunk többé nincs cigaretta. Vendégeknek sem.
Odahozatja dohánydobozát, melyben vagy négyszáz cigaretta szunnyad, gondosan fölraktározva, arra az eshetőségre is, ha például a házat körülzárnák, ostromolnák, s kívülről nem szerezhetne dohányt.
- Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel korán mind ajándékozza el, s az máris viszi a konyhába a cigarettákat, újságpapirosba csomagolva. Ő pedig óriási, mahagóni dohánydobozát sürgősen kinevezi levélszekrénynek. Elhatározásától megedződve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisztának érzi magát. Száz évig akar élni. Látja, amint ősz hajjal, bőrsaruban, meztelen térddel mereng unokái közt, s pásztorkölteményeket írogat a lugasban. Alighogy leül íróasztalához, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint valami rovar zürrög, rágcsálja agyvelejét. Leheveredik a díványra. Ott halkabban hallja, de azért hallja. Ennek a fele sem tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlőt a szívére, a fejére borogatást, orvosért, orvosért. Az orvos nyugodt, bölcs ember, hallgatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne, hogy a tünetek annyira egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult.
- Naponta ötven cigaretta - ismétli nyájas mosollyal -, néha egy-két szivar is, ülő életmód, semmi testmozgás, éjszakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon kellene csodálkozni, hogy nem előbb jelentkezett, és nem végzetesebb formában. Örüljünk, hogy még idejében elcsíptük a bajt. Tehát semmi dohány, föltétlen nyugalom és tej, tej, tej.
Másnap már kutya baja. Tejben-vajban fürdik. Rozskenyeret reggelizik sajttal, ebédre tejet iszik, ozsonnára aludttejet, tejfölt. Olyan szagot áraszt, mint egy juhakol. Az utcán szánakozva nézi azokat a vad indiánokat, akik bűzös dohánylevelet égetnek szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocsátóan elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük. Este meggyújtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a hideg verejték. Megint hallja. Csöng a füle, a koponyája, az egész teste. Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a fejét, rámered üres kéziratpapírjára. Beletörődik a változtathatatlanba. Órákig figyel erre a rettenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd innen mennie. Benyit a fia, hogy lefekvés előtt elbúcsúzkodjék. Nem panaszkodik neki. Megcsókolja, bágyadtan int utána, mintha atyai áldást adna rá.
Fia kifelé menet a szoba közepén megáll, hallgatódzik. Ezt kérdezi: - Mi zúg itt?
- Itt?
- Igen, itt.
- Hát te is hallod?
Keresni kezdik a lárma forrását, mint amikor "tüzet-vizet" játszanak. Az ajtónál alig hallani.
- A lámpa - kiált a fia -, az íróasztalod lámpája. Ez muzsikál. Rossz a kapcsolója.
Eloltják: akkor ne hallanak semmit. Meggyújtják: akkor újra hallják.
Összevissza öleli fiát, kacag és ugrál örömében. Másik lámpát tesz íróasztalára. Órákig dolgozik mellette. Úgy megy minden, mint a karikacsapás.
Éjfél után, amikor már mindnyájan alusznak a házban, pokoli vágy fogja el. Csak egy cigarettát, egyetlenegy cigarettát. De a szobalány reggel már mind elosztogatta. Eszébe jut, hogy van egy titkos doboza. Könyvállványa legfelső polcára rejtette el, könyvei mögé, ünnepi alkalomra. Török cigaretták, C.D. jelzéssel. Egy diplomatától kapta. Mint a majom, mászik a könyvlétrán. Jaj de édes ez a keserű füst. Szájpadlása zugait úgy járja be, mint tömjén a templom fülkéit. Aiszkhülosz nem cigarettázott? Musset azonban cigarettázott. Pusztán ezt az egyet engedélyezi magának. Abból, ami történt, tanulni akar.
- A szenvedély - szaval - annál több örömet tartogat számunkra, mennél inkább fékezzük.
Elszívja cigarettáját, aztán keze öntudatlanul a második után nyúl. Már öngyújtója is lobog.
- Ne feledd - ijesztgeti magát -, hogy mennyire megrémültél. Az előbb a halál csöngetett be hozzád.
Eltűnődik, majd ezt mondja.
- Egyelőre téves kapcsolás volt - és rágyújt.